A hétvégén hirtelen felindulásból megtettem első (futó)lépéseim a terepfutás irányába. Elindultam ugyanis egy teljesítménytúrán a Budai-hegyekben. Persze terveztem már, hogy a Spar után rendszeresen futni fogok terepen, de maga az ötlet, hogy ezen a túrán induljak, nem volt bekalkulálva. Egyszerűen megláttam a TTT honlapján, és a távjával és szintemelkedésével szimpatikusnak tűnt (24km/700m). Mivel azonban eddig sem ekkora távot, sem ekkora szintemelkedést nem abszolváltam futva terepen, így teljesen kísérleti menetnek szántam ezt a túrát.
A tervem elég egyszerű volt. Lefelé és a sík szakaszokon futni, amennyit csak lehet; és ha marad extra erőm, akkor egyes szakaszokon felfelé is. Hát, ez utóbbiból nem sok lett. Az elején még ugyan kocogtam fel az Erzsébet-kilátóhoz, de aztán éreztem, hogy nem kell ezt most erőltetni. Onnantól kezdve az emelkedőkön már csak séta volt. Viszont elég ritmusos séta, megállások nélkül, a kellemesnél egy fokkal erősebb tempóban. Az első 10-12 km-en szuperül éreztem magam. Bár néhol nehézkes lejtők voltak, sok kővel, de sikerült koncentrálnom eléggé ahhoz, hogy ne lépjek nagyon rosszul, és ne váltsak át futó helyett guruló-üzemmódba. Aztán a táv felénél volt egy kisebb mélypont, vagyis néhány olyan km, amikor fáradtabbnak éreztem magam. Nem volt lelki válság, nem szidtam magamat (ami régebben minden teljesítménytúrán előfordult), egyszerűen lassultam, többet sétáltam, mint szerettem volna. Aztán utolért előbb két, majd még egy futó, és megpróbáltam felvenni a ritmust velük. Meglepő módon sikerült. Ez nagyjából a 15. km-nél volt, és innentől kezdve néha beszélgetve, oda-vissza előzgettük egymást, de 200 méternél jobban soha nem hagytuk el egymást. A nemrég érzett fáradtságom szinte egészen elmúlt, és felvettem a táv eleji ritmusomat. Az utolsó ellenőrzőpontok gyorsan jöttek egymás után (Vörös-pocsolya), külön erőt adott a Tarnai-pihenő gyönyörű kilátása, még ha onnan vissza is kellett mászni a Csergezán-kilátóhoz. 
De ez is ment egy szuszra, gyors sétával. Ez volt talán a legkellemesebb meglepetés az egész túrán, hogy 18 km-el a hátam mögött olyan ritmusban mentem felfelé, hogy nemcsak a futótársakat, de sok előttem haladót is utolértem úgy, hogy nem akartam kiköpni a tüdőmet. Persze, jó volt felérni a kilátóhoz, és pihenni pár percet, amíg megkaptam a pecsétet az útlevelemre, de ennyi elég is volt. Megittam a maradék pár korty vizemet, és irány Nagykovácsi, a cél. Az utolsó km-eken már nem volt emelkedő, így egy kis tájolgatást leszámítva, ezeket futva tettem meg. Az utolsó szakaszon lemaradtak mellőlem a többiek, egyedül értem be a célba.
A nettó időm így 3:08 körül lett, ebben benne volt egy kis eltévedés is. A célban gyorsan magamhoz vettem a teljesítésért járó forró gulyáslevest, és azt kell mondjam, boldogan kanalaztam be egy lendülettel az egészet. Rosszabbra számítottam, nem hittem - különösen a táv felénél - hogy ilyen jól fogom bírni a végét is, és tudok majd még 4-5 km-t futni a célig.
Néhány tapasztalat:
Elsőre nagyon zavaró és fura volt táskával futni. Pláne azért, mert nem kimondottan terepfutáshoz való táska volt rajtam. Sok cuccot ugyan nem vittem, így a súly nem hátráltatott, de maga az érzés, hogy van valami a hátamon futás közben olyan volt, mintha nem mozoghatnék szabadon. Aztán néhány km után hozzászoktam a dologhoz, amennyire tudtam.
Féltem, hogy milyen lesz a szintén nem terepfutáshoz kitalált cipőmben futni (Adidas Response Stability 3). Valamiért régen rögeszmémmé vált, hogy hegyre csakis túrabakancsban lehet menni. Most mégis jól éreztem magam a cipőmben, még vízhólyagokat sem kaptam ajándékba a kísérletezgetésért cserébe. A bokámra azért figyelni kellett erősen a köves szakaszokon, volt néhány rossz lépésem, de nem volt vészes. Nem mondom, hogy mindig ebben a cipőben fogok terepre menni, de egyelőre megteszi.
Ha valaki nekem régen azt mondja, hogy egy 23 km-es teljesítménytúrát végigcsinálok egy almával, egy csokival és fél liter vízzel, akkor körberöhögöm, de nagyon! Most mégis ment, és nem is kellett volna több.
