Fura az ember, vagy legalábbis én az vagyok.
Furcsa, mert meg van az a lehetősége, hogy változtasson magán, az életén, a mindennapi szokásain akkor is, ha környezetében nem történik változás. Nem hiszem, hogy a bolygónkon lenne még egy élőlény, aki ezt meg tudná tenni. Elég nagy tudományos szenzáció lenne, ha találnánk valamelyik dzsungel mélyén egy majmot, aki egyik nap még szeret fára mászni, másnap pedig eldönti, hogy a földön üldögélni mégis kényelmesebb, és nem menne többet a magasba.
Ha összehasonlítom magam a közel egy évvel ezelőtti Szij Zolival, akkor bizony egy nagyon más ember nézne vissza a tükörből. Az életem teljes más irányt vett azóta, rengeteg új embert ismertem meg, és olyan élményekben volt részem, amire álmaimban sem gondoltam volna. Nem azért, mert nehéz lett volna elképzelni ezeket magamról, hanem egyszerűen fel sem merült, hogy pl futóversenyekre gondoljak. És nem azért, mert a csillagok valamilyen együttállása, vagy a körülmények szerencsés összejátszása miatt nem volt más választásom, mint a változás.
Egy októberi napon eldöntöttem, hogy most pedig le fogok fogyni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy akkor gondoltam erre először. De visszagondolva, előtte sosem érett döntéssé bennem a fogyás. El-elképzeltem, hogy milyen jó lenne normálisabb testalkattal élni, és olyankor pár napig nem ettem olyan sokat. Konkrét lépéseket viszont sosem tettem. Diétába sosem fogtam. Aztán tavaly megérett a döntés, és belefogtam. Leültem és megterveztem, hogy mit fogok csinálni. Hogy mit fogok enni, kb mennyit, és mikor. Ezek nem fontos részletek most. Az sokkal inkább, hogy alkottam egy részletes táblázatot, amiben onnantól kezdve naprakészen vezettem a súlyomat, az étkezéseimet és a testmozgásaim. Egy idő után jó volt látni a csökkenő számokat, a süllyedő grafikon vonalát, ahol még azt is bejelöltem, amikor eggyel beljebb kellett húznom az övemet(micsoda ünnepnapok voltak ezek!). Az igazi haszna mégsem ez volt ennek a táblázatnak. Inkább egyfajta figyelmeztető kötelező-haladási-irány-tábla volt, hogy emlékezzek a döntésemre, hogy le akarok fogyni. Arra, hogy én döntöttem így, senki nem kényszerít rá, és úgy csinálom, ahogy akarom. Ez volt a legerősebb motiváló erő. Azt csináltam nap, mint nap, amit akartam. Fogyi akartam, ez volt a célom. A szabad akaratnál pedig nem sok jobb drog van. Mert mi más venne rá egy embert mondjuk arra, hogy hónapokig a vacsorája alapanyaga egy madáreledel ízű/állagú puffasztott izé legyen.
Persze voltak nehéz pillanatok, volt, amikor elcsábultam egy-egy otthagyhatatlan gyros-tálért, vagy egy túrórudiért. De közben találtam egy csapatot, tele olyan emberekkel, akik hasonló célokért küzdöttek, mint én. Mindezek hol nehezítették, hol jócskán megkönnyítették az utam. Azt az utat, amit én jelöltem ki magamnak, és amin egyedül jártam. És elértem amit akartam, amiről valahogy mindig éreztem, hogy el fogom érni.
Valami hasonló a helyzet most a futással is. Ahogy egy éve döntöttem a fogyásról, úgyhogy nemrég döntöttem arról, hogy terepfutó leszek, és teljesíteni fogok néhány igazán nagy versenyt. Nem kergetek irreális álmokat, hogy bajnok leszek, vagy igazán kiemelkedő amatőr sportoló. Egyszerűen oda akarok jutni mondjuk az Alpokba, és teljesíteni a versenyt, ahol átlépem a rajtvonalat. Most itt van nekem ez a blog, itt vannak az elmentett futásaim, itt vannak a beszámolók a magyar versenyzőktől az áhított versenyekről, az élő példák. Mind-mind olyan jel, ami emlékeztet a céljaimra és a döntésemre. Ha ezért most épp lassítanom kell a futásaimon, akkor lassítok. Ha esőben kell kimennem futni, hát megteszem. Mert ezt akarom csinálni, sőt, ezt szeretném csinálni! És most is teljesen természetesnek veszem azt, hogy el fogom érni ezeket a célokat. Nem azért, mert különleges tehetség lennék. Csak azért, mert így akarom.
Állítólag, ha egy lepke meglebbenti a szárnyait a világ egyik felén, abból a világ másik felén szélvihar támadhat. Ez talán túlzás, de ha elég sokáig repdesünk a szárnyunkkal, meglehet a mi viharunk is. Egy éve egy jócskán elhízott 25 éves srác voltam, akinek semmi kedve nem volt a sporthoz. Ma egy 26 éves srác vagyok, akinek már nem kell fogynia, és el nem tud képzelni két olyan napot egymás után, hogy ne fusson legalább egy kicsit; aki elhiszi magáról, hogy idővel több tucat km-t fog futni a világ legszebb hegyei között.
Csak repdesni kell!
