Copperman - A szigetről fel a hegyekbe!

Fura az ember, vagy legalábbis én az vagyok.

Furcsa, mert meg van az a lehetősége, hogy változtasson magán, az életén, a mindennapi szokásain akkor is, ha környezetében nem történik változás. Nem hiszem, hogy a bolygónkon lenne még egy élőlény, aki ezt meg tudná tenni. Elég nagy tudományos szenzáció lenne, ha találnánk valamelyik dzsungel mélyén egy majmot, aki egyik nap még szeret fára mászni, másnap pedig eldönti, hogy a földön üldögélni mégis kényelmesebb, és nem menne többet a magasba.
Ha összehasonlítom magam a közel egy évvel ezelőtti Szij Zolival, akkor bizony egy nagyon más ember nézne vissza a tükörből. Az életem teljes más irányt vett azóta, rengeteg új embert ismertem meg, és olyan élményekben volt részem, amire álmaimban sem gondoltam volna. Nem azért, mert nehéz lett volna elképzelni ezeket magamról, hanem egyszerűen fel sem merült, hogy pl futóversenyekre gondoljak. És nem azért, mert a csillagok valamilyen együttállása, vagy a körülmények szerencsés összejátszása miatt nem volt más választásom, mint a változás.
Egy októberi napon eldöntöttem, hogy most pedig le fogok fogyni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy akkor gondoltam erre először. De visszagondolva, előtte sosem érett döntéssé bennem a fogyás. El-elképzeltem, hogy milyen jó lenne normálisabb testalkattal élni, és olyankor pár napig nem ettem olyan sokat. Konkrét lépéseket viszont sosem tettem. Diétába sosem fogtam. Aztán tavaly megérett a döntés, és belefogtam. Leültem és megterveztem, hogy mit fogok csinálni. Hogy mit fogok enni, kb mennyit, és mikor. Ezek nem fontos részletek most. Az sokkal inkább, hogy alkottam egy részletes táblázatot, amiben onnantól kezdve naprakészen vezettem a súlyomat, az étkezéseimet és a testmozgásaim. Egy idő után jó volt látni a csökkenő számokat, a süllyedő grafikon vonalát, ahol még azt is bejelöltem, amikor eggyel beljebb kellett húznom az övemet(micsoda ünnepnapok voltak ezek!). Az igazi haszna mégsem ez volt ennek a táblázatnak. Inkább egyfajta figyelmeztető kötelező-haladási-irány-tábla volt, hogy emlékezzek a döntésemre, hogy le akarok fogyni. Arra, hogy én döntöttem így, senki nem kényszerít rá, és úgy csinálom, ahogy akarom. Ez volt a legerősebb motiváló erő. Azt csináltam nap, mint nap, amit akartam. Fogyi akartam, ez volt a célom. A szabad akaratnál pedig nem sok jobb drog van. Mert mi más venne rá egy embert mondjuk arra, hogy hónapokig a vacsorája alapanyaga egy madáreledel ízű/állagú puffasztott izé legyen.
Persze voltak nehéz pillanatok, volt, amikor elcsábultam egy-egy otthagyhatatlan gyros-tálért, vagy egy túrórudiért. De közben találtam egy csapatot, tele olyan emberekkel, akik hasonló célokért küzdöttek, mint én. Mindezek hol nehezítették, hol jócskán megkönnyítették az utam. Azt az utat, amit én jelöltem ki magamnak, és amin egyedül jártam. És elértem amit akartam, amiről valahogy mindig éreztem, hogy el fogom érni.
Valami hasonló a helyzet most a futással is. Ahogy egy éve döntöttem a fogyásról, úgyhogy nemrég döntöttem arról, hogy terepfutó leszek, és teljesíteni fogok néhány igazán nagy versenyt. Nem kergetek irreális álmokat, hogy bajnok leszek, vagy igazán kiemelkedő amatőr sportoló. Egyszerűen oda akarok jutni mondjuk az Alpokba, és teljesíteni a versenyt, ahol átlépem a rajtvonalat. Most itt van nekem ez a blog, itt vannak az elmentett futásaim, itt vannak a beszámolók a magyar versenyzőktől az áhított versenyekről, az élő példák. Mind-mind olyan jel, ami emlékeztet a céljaimra és a döntésemre. Ha ezért most épp lassítanom kell a futásaimon, akkor lassítok. Ha esőben kell kimennem futni, hát megteszem. Mert ezt akarom csinálni, sőt, ezt szeretném csinálni! És most is teljesen természetesnek veszem azt, hogy el fogom érni ezeket a célokat. Nem azért, mert különleges tehetség lennék. Csak azért, mert így akarom.

Állítólag, ha egy lepke meglebbenti a szárnyait a világ egyik felén, abból a világ másik felén szélvihar támadhat. Ez talán túlzás, de ha elég sokáig repdesünk a szárnyunkkal, meglehet a mi viharunk is. Egy éve egy jócskán elhízott 25 éves srác voltam, akinek semmi kedve nem volt a sporthoz. Ma egy 26 éves srác vagyok, akinek már nem kell fogynia, és el nem tud képzelni két olyan napot egymás után, hogy ne fusson legalább egy kicsit; aki elhiszi magáról, hogy idővel több tucat km-t fog futni a világ legszebb hegyei között.

Csak repdesni kell!

Az elmúlt hetem elég változatos és fontos volt, nézzük sorban:

Még a hosszú hétvége részeként otthon futottam egyet, ismerős, de mégis ismeretlen tájakon. Ismerős, hiszen ott nőttem fel, és ismeretlen, mert évek óta nem voltam azokon a helyeken, ahová most futva mentem el. Született egy kis írás erről a DK Team blogjára, íme:
http://dkteam.blog.hu/2012/10/23/kicsi_a_vilag_296

És ezzel a 14km-el lezárult futásaim első korszaka. Edzőm lesz ezentúl, méghozzá Lukács Béla személyében. Pár hete ismerkedtünk meg az Ulrik által szervezett Piros85 megbeszélésen. Nem az én dolgom őt méltatni, a lényeg, hogy számomra nagyon szimpatikus ember, és nagyon tapasztalt. Külön megtiszteltetés, hogy az első tanítványai között lehetek.

Ennek szellemében a szokásos csütörtöki szigetelés keretében elkezdtem az ismerkedést a pulzusméréssel. Első feladatom ugyanis az volt, hogy referencia-körként fussak egy karikát 140-145-ös pulzussal. Újfajta élmény volt, és akkor nagyon finom voltam. Ehhez a pulzushoz, rá kellett jöjjek, jelenleg nekem átlagban 7:30-as tempó tartozik, amilyen sebességgel én szerintem hónapok óta nem futottam. De most kellett, és a táv első felében nagyon erősen kellett koncentrálnom, hogy ne gyorsítsak fel. Leelőzött minden csapattársam, és ismeretlenek is csak úgy suhantak el mellettem futás közben, az utóbbi hetekben általában fordítva szokott ez lenni. De szerencsére a frusztráltság érzése hamar kiszállt belőlem, és inkább csak a tempó egyenletes tartásával kellett megküzdenem. Az Árpád-híd után ezt is sikerült elérnem, és az utolsó 2km már egészen laza, agyalás nélküli futás volt. 
Aztán pénteken leültünk Bélával beszélgetni a közös munkáról, a tervekről, arról, hogy hogyan is tovább. És emiatt a beszélgetés miatt érzem azt, hogy új korszak jön a futásaimat illetően. Nem is azért, mert sokkal célirányosabban és persze rendszerezettebben fogok edzeni, mint eddig. Ha mert éppen ezért úgy érzem, sokkal ritkábban lesz ezután alkalom, hogy csapattársakkal, barátokkal fussak majd. Ahogy Béla is mondta, ki fogok menni ezek után is pl a csütörtöki közös futásokra, beszélgetek az ottlévőkkel, de aztán elkezdem majd a saját edzésemet. Az utóbbi időkben nagyon sokat futottam másokkal, akár a szigeten, akár Káposztáson, akár keresztül-kasul a városon. És nem tagadom, imádtam ezeket. Beszélgetni, minél jobban megismerni embereket futás közben. Mondhatnám, hogy de hát mindent a cél érdekében, és bizony nekem elég határozott céljaim vannak. Meg is fogom tenni, ha már belefogok, akkor nem fogom hanyag módon végezni az edzéseket. De nem vidáman és dalolva mondok le ezekről a közösségi futásokról. Viszont döntöttem, fejlődni akarok, és előbb-utóbb magas hegyek közé jutni, lehetőleg futva. Ahhoz pedig áldozatok kellenek, és meg is kell hozni őket szépen sorban. Az áldozatokért pedig majd új élményeket kapok.

A végére azért maradt egy vidámabb téma. Béla szervezésében ugyanis tegnap belevágtunk egy elég elvetemült túrába a Pilisben. Nem vagyok egy hegyi medve, ugyan voltam azért már néhány túrán életemben, viszont olyanban még nem volt részem, hogy eleve esőben, hidegben és ködben indulunk neki a hegyeknek. De ennek ellenére szuper menet volt, vidám társasággal és gyönyörű őszi erdővel, hulló falevelekkel. Ráadásként pedig finom ebéddel a Rigóban! Nem hiába hangzott el tucatszor menet közben, hogy "Enjoy van!"

És ezt tudom csak magamnak is kántálni így az edzésmunka megkezdése előtt. Élveznem kell azt, amit csinálok. Úgyhogy pofa be és enjoy the ride!

A múlt heti első szárnypróbálgatás után nem sokat vártam, és elindultam az Intersport túranap 29km-es távján szombaton. Szégyen-nem szégyen, 2005 óta lakom Budapesten, de még nem jártam a Nagy-Kevély környékén, így külön örültem, hogy az útvonal felvitt erre a hegyre. Ha minden igaz, a jövőben többször is közöm lesz ehhez a vidékhez, hamarosan a Piros 85 kapcsán, és aztán legkésőbb jövőre a Kinizsi 100-on biztosan. Jelentem a hegy, és a kilátás olyan szép, mint ahogy hallani lehet. 

Magáról a futásról most röviden írok. Meglepően jól ment, különösen a táv első fele. A Kevélyre felfelé nem is nagyon figyeltem az emelkedőre, csak tettem a lábaim egymás után, és kíváncsian vártam, milyen lesz a csúcs. Azért a Rókahegyi lépcsősor megadta számomra is az izzadós hangulatot a menethez, de szerencsére hamar véget ért. A Kevélyről gurultam lefelé, figyeltem az ismeretlen tájakat, és nem is néztem a szinttérképet és az itinert, mentem a többiek nyomán. Bezzeg ha néztem volna, akkor nem ér meglepetésként, hogy vissza kell mennünk a Kevély-nyeregre a táv kétharmadánál. Azt tudtam, hogy lesz ott még egy nagyobb emelkedő, de békésebb mászásra gondoltam. A lényeg, hogy bizony elfáradtam, mire felértem, de erről lentebb kicsit bővebben. Az emelkedő utáni néhány km-en pihentettem magam, majd a végét húztam meg, lehetőségeimhez képest. Az időmet féltáv után nem figyeltem, így nagy meglepetés volt, amikor a célban azzal fogadott egy csapattársam, hogy 4 órán belüli idővel értem be. A meglepetés erejét most mindenféle sebesség és szintadatok helyett ezzel a fotóval szeretném illusztrálni:

Nem is olyan régen még órákat tudtam eltölteni a youtube-on különböző klippek, és filmelőzetesek nézegetésével. A videózás megmaradt, csak az ízlésem változott meg kissé, ebből válogattam néhány morzsát. Ezek közül még a legkönnyebb verseny teljesítése is nagyon-nagyon távol van még tőlem. De nem baj, egy dolgom van csak, edzeni-edzeni-edzeni (Lenin után szabadon).

Rögtön egy kis hazai, Piros 85, amin indulni fogunk csapattársakkal váltóban (via Futóblog és Szasza):

Egy négynapos verseny, amire tegnap találtam rá:

Egy Dolomitokban rendezett verseny, talán az első nagy teljesíthető lépcső lehet:

És a jolly-joker, a videó, ami miatt ez az egész elkezdődött, amit legjobb lenne minden áldott nap megnéznem reggel-délben-este! UTMB a javából:

A hétvégén hirtelen felindulásból megtettem első (futó)lépéseim a terepfutás irányába. Elindultam ugyanis egy teljesítménytúrán a Budai-hegyekben. Persze terveztem már, hogy a Spar után rendszeresen futni fogok terepen, de maga az ötlet, hogy ezen a túrán induljak, nem volt bekalkulálva. Egyszerűen megláttam a TTT honlapján, és a távjával és szintemelkedésével szimpatikusnak tűnt (24km/700m). Mivel azonban eddig sem ekkora távot, sem ekkora szintemelkedést nem abszolváltam futva terepen, így teljesen kísérleti menetnek szántam ezt a túrát.

Az elmúlt napokban tisztességgel eluralkodott rajtam versenyláz a hétvégi futás előtt. Szerencsére azért nem fogható a Nike előtti állapothoz, így maradt egy kis agyam arra is, hogy elkezdjem komolyabban is tervezni az utam az Alpok felé. Sikerült tanácsot kérnem Szaszától, utána is néztem kicsit a dolgoknak. Arra jutottam, hogy a következő két verseny közül az egyiken el fogok indulni (és célbaérni is igyekszem) jövőre:

Terep Ötven (51,83km és 1754m szint) 
vagy
Mátrabérc-Trail (58,2km és 2820m szint)

Mindkettő 50-60km közötti távú verseny, valahol itt szeretném kezdeni az első igazi megmérettést. A mátrai futás azért hosszabb, és jóval több szintet is tartalmaz. Viszont mindkettő tavasszal van, április-május környékén, még épp beférnek a Kinizsi Százas előtt, amit mindenképp szeretnék szinte teljesíteni majd. Nincsenek időbeli elvárásaim egyelőre, a cél, hogy végigérjek szintidőn belül a választott versenyen. Most még persze szinte lehetetlen küldetésnek tűnik mindkettő. Nem baj, annál jobb érzés lesz majd akkor visszaolvasni ezt a posztot, a célbaérés után, itthon, sajgó lábakkal és vízhólyagos talpakkal.

A hangzatos, és nagyratörő célok mellett azért ideje lenne az edzésekkel is foglalkozni, mert blogírással még nem fogok körbeérni egy versenyen sem. A legfontosabb, hogy a Spar után keresni fogok egy hivatásos edzőt, aki tud egyet-s-mást a terepfutásról. Amit egyelőre elterveztem, hogy jövő héttől hetente legalább egyszer terepen fogok futni. Lehetőleg hétvégén, és hosszabban. Ideje lenne megismerkedem a HHH-panoráma körrel, és majd szép lassan a Balboával is. Ha jól sejtem, közeli ismerősök leszünk a következő hónapokban és években. Szeretnék még minden héten egyszer gyorsító edzést is csinálni (fartlek, résztáv és társaik), és ezek mellé jöhetnek még az önfeledt DK-s edzések, futások csapattársakkal. A lényeg, hogy sokat fussak, és ennek egyre nagyobb aránya legyen terepen. Aztán majd az edzőm biztos szépen áthúzza a számításaimat, de hallgatni fogok a jó szóra.

Most még a Spar-ig lazsálok kicsit, ott mindenféle tempó elvárás nélkül futok egyet az elmúlt egy év emlékére, aztán belecsapok a terepfutós-szintezős lecsóba! Ki tart velem?

A héten nem éppen tervezett módon a következő futó-étrendet próbáltam ki csütörtökön és pénteken:

Csütörtöki futó-vacsora: 
A már szokásosnak mondható DK-s szigeti edzés keretében egy csapattársam noszogatására a tervezett nagyon laza egy kör helyett egy gyorsabb másfél kört szaladtam. Ő két kört ment, de mivel én másnap reggel is futni terveztem, és féltem, hogy nagyon kifutom magam, a második kört lerövidítettem. Az elején sikerült jó gyorsan kezdenünk, hiába terveztünk más tempót, és hiába nézegettük az óráinkat, sokáig csak nem ment a lassítás.
Táv: 7,5km
Átlag: kb 5'30 (a végén hülyéskedett a drága Garminom, talán a felhős idő miatt)
Nem-futó vacsora:
Egy szelet réptatorta az edzés végén és egy szokásos gyros hazafelé edzésről.

Pénteki futó-reggeli:
Ismét egy kedves csapattársammal futottam, ezúttal számomra új helyen. 
Mit mondjak, rendesen meg lettem futtatva megint. Azt is éreztem, hogy nem vagyok hozzászokva a reggeli futásokhoz. Pedig lelkesen indultam neki, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy az első 4-5km alatt vidáman szemléltem volna az újpesti tájat. Aztán csak sikerült felvenni a ritmust, és élvezni is a futást. Annyira, hogy a futás utáni pár órában eldöntöttem, hogy kipróbálom a napi kétszeri futást. Mégpedig úgy, hogy koraeste újra kimegyek a szigetre, és ha jól érzem magam, lefutok két kört. A tempó nem számít, csak érjek körbe kétszer. Vagy fussak addig, amíg jólesik. Nade, vissza a reggelihez:
Táv: 10km
Átlag: 5'18
Nem-futó reggeli:
Kávé és péksütemény

Pénteki futó-vacsora:
A délelőtti elhatározást tettek követték. Bár amikor odaálltam az óra alá a szigeten, akkor kicsit elkapott a fáradtság és a gondolat, hogy lelkesebb vagyok-e a kelleténél. De ha már ott vagyok (sőt, matricát is kaptam a Nike kártyámra!), akkor illene legalább elindulni! Zene a fülembe, és hajrá! Elhatároztam, hogy nem fogom a tempóm nézni a Garminon, ami nehezebb feladatnak bizonyult, mint vártam. Komolyan koncentrálnom kellett sokszor, hogy ne nézzek oda. Hiába, nehéz a kütyübuzik élete! De ettől függetlenül igyekeztem tényleg lazán futni, csak a zenét hallgatni, nézni a naplementét, és örülni az 500m-es jeleknek a rekortánon. Az utolsó 2km azért már fárasztó volt, de megállásra és sétálásra nem kellett gondolnom. Így értem körbe kétszer, és meglepetésemre nagyjából az előző esti átlaggal.
Táv: 10,5km
Átlag: 5'27
Nem-futó vacsora:
Barna kenyér virslivel és tejjel

Érdekes kísérlet volt számomra 24 órán belül háromszor is futni. Ráadásul olyan tempóban, ami 2-3 hónapja még tüdő-kiköpős lett volna akár 5km-en is. Rendszert nem fogok csinálni belőle, mert időm sincs rá sajnos, de nem bántam meg.
Külön köszönet a két kedves csapattársnak, Szandinak és Cögének!

/A futó-étrenddel kapcsolatos kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a (futó)tájékoztatót, vagy kérdezze meg futómúzsáját, térdsebészét!/

Bő egy hét múlva kicsit magasabbra emelem magamnak a lécet, és elindulok a Spar Maraton 30 km-es távján.

Hála Tücsinek (aki a napokban Berlinben fut egy maratont, majd rá két héttel még egy laza 30-ast a Garda-tónál), szinte az ölembe hullott a nevezés erre versenyre már akkor, amikor még csak álmodoztam ilyen távokról. Kicsit vegyes érzésekkel állok oda majd a rajthoz. Egyrészt nem mondhatom, hogy különösebben edzettem volna erre a futásra. A nyár 99%-ban a Nike-re való készülésről szólt. Közben persze volt UB és éjszakai Suhanj!-futás, de végig a minél gyorsabb szeptember eleji félmaraton teljesítés járt a fejemben. Aztán jöhet majd a 30 km is persze, de ez csak mellékes kérdés maradt. Annyira, hogy sokáig utána sem néztem, hogy mikor is lesz ez a verseny. Amikor mégis megtettem, akkor kiderült, hogy alig egy hónapom lesz a Nike után. Talán két futást tudok mondani mindössze, amivel erre a távra készültem. Augusztus végén futottunk öt kört a szigeten, és az elmúlt hétvégén pedig volt egy Velencei-tó kör a maga 28 km-ével. A szigetelés még nagyon szenvedős menet volt, főleg az utolsó kör. A tókerülés már jobban esett azért, bár a vége ennek sem volt üdítő élmény. De hát erőlködés nélkül nem is fejlődik az ember ugyebár.

A másik dolog, ami szintén kiderült a dátumból, és amit sorsszerűnek is érzek, hogy tavaly pont ugyanezen a napon (október 7.) fogtam bele a fogyókúrámba. Ezen a napon reggel álltam rá először a frissen beszerzett mérlegemre, és először vettem magamnak diétás kajákat. A mérleg akkor 120 kg feletti értéket mutatott. Most pedig úgy tűnik, ezen a napon fogom futni eddigi leghosszabb távomat egyhuzamban. Szinte végig olyan útvonalakon, ahol az elmúlt egy évben futottam vagy versenyeken, vagy egyedül. És ez az a pont, ami miatt mégsem tudom egy laza futásként felfogni ezt a versenyt. Mert valamiféle összefoglaló, három óra hosszú körüli klippje lesz ez az én elmúlt egy évemnek. Benne lesznek az ismerős rakpartok, hídak, fordulók, és persze a sok-sok ismerős futó, DK-s csapattárs, akik közül egy szemet nem ismertem egy évvel ezelőtt. Ráadásul valamiféle különleges drukkolással is készülnek sokan a csapatból! Hát akkor én meg hogy a fenébe ne fussam ki magamból, amit csak lehet? Ha már eljutottam idáig egy év alatt, akkor miért ne mutassam meg a világnak, de legalábbis magamnak, hogy mire vagyok képes?

Mindenesetre ezek a gondolatok arra biztosan jók lesznek, hogy amikor a vége felé már nagyon elegem lesz a futásból és a fővárosi aszfaltcsíkokból, akkor lesz mibe kapaszkodnom, nem csak a nyugati-téri felüljáró korlátjába.

Csak a miheztartás végett, néhány száraz adat, hogy mire is akarok vállalkozni. Egyelőre a legrövidebb, legkönnyebb útvonallal fogok foglalkozni, de itt is elég vad számok fognak mindjárt napvilágra kerülni:

A kör neve: CCC: Courmayeur - Champex - Chamonix
Táv: 99km
Szintemelkedés: 5950m
Szintidő: 26 óra

Egy másik kör neve: Margitsziget-kör (röviden: szigetkör)
Táv: kb. 5300m
Szintemelkedés: kb. 13m
Szintidő: természetesen itt nincs

Akkor jöjjön a számológép!

• A CCC nagyjából 17 szigetkör. Eddig egyszer futottam 5 szigetkört egyszerre, abból is az utolsó minden volt, csak rendes futás nem.
• Ugyanez az összehasonlítás szintben mérve: Egy CCC felér 458 szigetkörben megbúvó szintemelkedéssel. De ne sarkítsuk ki ennyire, nézzük mondjuk a Gellért-hegyet, amire mostanában futottam többször is. A gps alapján ez nagyjából 140m emelkedés. Ha így nézzük, csak 48-szor kell felfutnom a hegyre, és meg is vagyok. Sokkal barátibb, nemde?
• Ha kihajtogatjuk a szigeten lévő rekortánt, és élére állítjuk, még akkor sem éri el a CCC-ben teljesítendő emelkedők magasságát.
• Hogy még jobban el tudjuk képzelni ezt a mennyiségű szintet: A Mount Everest alaptábora tengerszinttől számítva kb. 5100m-en van.
• Összehasonlításképp: A Kinizsi 100-as, amin tavasszal indulok majd csapattársakkal, ugyanekkora távon feleannyi szintet tartalmaz (közel ugyanakkora szintidővel), mint a CCC. Pedig az sem egy leányálom, úgy tudom.
• A Gellért-hegyi futásaim adatai alapján, ha holnap nekiindulnék a CCC-nek, akkor 38400 kalóriát égetnék el. Ez egészen pontosan 256 óriás túrórudinak felel meg. Már tudom, mit fogok vinni a versenyre!
• Nemzetközi szervezetek szerint a 100km-es magasság az, ahol az űrrepülés kezdődik.
• Akárhonnan is nézzük, 99km és 5300m szint gombócból is sok. Nem elfeledve, hogy ez a legrövidebb táv az UTMB távok közül. A többibe most bele sem gondolok.

Nos, a feladat adott. Ennek jegyében most indulok a szigetre, és futok legalább egy kört, és ezzel együtt beleteszek a lábaimba újabb kőkemény 13 méternyi szintemelkedést. 
Hajrá!

Futni akarok egy kört. 
Futni egy kört a hegyekben.
Futni egy kört fenn az Alpokban a Mont Blanc körül.

Tovább azt hiszem nem is kell bonyolítani ezt a mondatot, és azt, hogy ez blog miről fog szólni. Mindig is voltak, és lesznek grandiózus álmaim. Így jó élni, ha ember tervez, álmodozik, vannak céljai és harcol értük. Közel sem éltem mindig így, bár az álmok mindig megvoltak, de egy jó ideig tenni nem sokat tettem értük. Körülbelül egy éve változtattam ezen, és már látom, hogy így a jó (lesz még erről itt szó bőven). 

Nos, az álom, ami miatt itt vagyok, és írom az első bejegyzésem: Elindulni, és lefutni az UTMB valamelyik távját szintidőn belül. Nem jövőre, nem is két év múlva, hanem amikor oda jutok, és készen állok rá. Szerencsére időm van bőven, nincs mit elsietni 26 évesen, nem is fogom. Akik ismernek, tudják, hogy futni is csak néhány hónapja futok. 

Nem tartom magam sem az átlagnál jobb amatőr futónak, sem valamiféle tehetségnek, akit az Isten is az UTMB-re teremtett. Abban hiszek, és most már élő példákon is látom, hogy kitartással nem lehetetlen szinte semmi sem. Mióta az eszemet tudom, rajongok a hegyekért, minél magasabbak, annál jobban. A futásért korántsem ilyen régóta, de mostanában legalábban ilyen intenzív érzelmi szálak fűznek hozzá. Épp ezért egy Mont Blanc körüli futóverseny egy tökéletes koktél lehet ahhoz, hogy megszédítsen teljesen. 

Jelentem ez a szédülés elkezdődött. Ez a blog, vagy inkább napló pedig dokumentálni fogja, hogy merre és milyen módon haladok az Alpok felé. Az biztos, hogy nem lesz sem rövid, sem könnyű út. De élvezetes ettől még lehet. Mint sokan mások, én is inkább magamnak, és a jövőbeli énemnek fogom írni. És ha netán egy időre szem elől téveszteném a célt, itt lesz ez a blog, mint egy kötelező-haladási-irány tábla, hogy visszatereljen oda, ahová menni akarok. 

Miket beszélek, ahová futni akarok!