A múlt heti első szárnypróbálgatás után nem sokat vártam, és elindultam az Intersport túranap 29km-es távján szombaton. Szégyen-nem szégyen, 2005 óta lakom Budapesten, de még nem jártam a Nagy-Kevély környékén, így külön örültem, hogy az útvonal felvitt erre a hegyre. Ha minden igaz, a jövőben többször is közöm lesz ehhez a vidékhez, hamarosan a Piros 85 kapcsán, és aztán legkésőbb jövőre a Kinizsi 100-on biztosan. Jelentem a hegy, és a kilátás olyan szép, mint ahogy hallani lehet.
Magáról a futásról most röviden írok. Meglepően jól ment, különösen a táv első fele. A Kevélyre felfelé nem is nagyon figyeltem az emelkedőre, csak tettem a lábaim egymás után, és kíváncsian vártam, milyen lesz a csúcs. Azért a Rókahegyi lépcsősor megadta számomra is az izzadós hangulatot a menethez, de szerencsére hamar véget ért. A Kevélyről gurultam lefelé, figyeltem az ismeretlen tájakat, és nem is néztem a szinttérképet és az itinert, mentem a többiek nyomán. Bezzeg ha néztem volna, akkor nem ér meglepetésként, hogy vissza kell mennünk a Kevély-nyeregre a táv kétharmadánál. Azt tudtam, hogy lesz ott még egy nagyobb emelkedő, de békésebb mászásra gondoltam. A lényeg, hogy bizony elfáradtam, mire felértem, de erről lentebb kicsit bővebben. Az emelkedő utáni néhány km-en pihentettem magam, majd a végét húztam meg, lehetőségeimhez képest. Az időmet féltáv után nem figyeltem, így nagy meglepetés volt, amikor a célban azzal fogadott egy csapattársam, hogy 4 órán belüli idővel értem be. A meglepetés erejét most mindenféle sebesség és szintadatok helyett ezzel a fotóval szeretném illusztrálni:
Ami igazán elgondolkodtató volt számomra ezen futás alkalmával, az néhány különbség volt. Különbségek néhány évvel ezelőtti magamhoz képest. Most nem az erőnléti dolgokra akarom a hangsúlyt helyezni, inkább gondolkodásbeli változásokra.
Ahogy írtam, nagyjából 18-19km-nél meg kellett másznunk a Kevély-nyerget. Az emelkedő egy elég meredek aszfaltos szakaszból, majd egy szép szerpetinből állt, ami ezúttal elég sáros és csúszos volt néhol. Combos, de azért nem eget rengető emelkedőnek néztünk elébe. Én viszont elkövettem azt a hibát, hogy felvettem egy nálam nyilvánvalóan gyorsabb futó ritmusát az emelkedő alján, akivel már a rajtnál megismerkedtünk. Persze meglett a böjtje ennek a lépésnek, az emelkedő felénél egyre inkább a fülem vált a legfontosabb érzékszervemmé. Egyszerre hallottam a szívem dobogását a fülemben, és mivel a számon és orromon keresztül már nem kaptam elég levegőt, a fülemen keresztül is próbáltam pótolni azt. Aztán jött egy figyelmetlen lépés, és máris a sárban fekve találtam magam. Gyorsan felpattantam, de meg is álltam azonnal, hogy összeszedjem magam, pihenjek, és akkor innentől kezdve szép lassan menjek tovább. A fáradtságomra jellemző, hogy még kétszer meg kellett állnom 1-1 percre extra levegőért.
Nagyjából 5-6 éve életem első teljesítménytúráján (de korántsem első túrámon) a Karancsra gyalogoltunk felfelé, amikor ugyanez a fajta fáradtság tört ki rajtam. Csak amíg akkor már az első megállásomnál magamban hangosan átkozni kezdtem mindent és mindenkit, leginkább magamat, hogy itt csörtetek felfelé ezen a rohadt meredek hegyen a semmiért, ésatöbbi-ésatöbbi. És minden egyes kényszermegállásnál durvább és durvább dolgokat harsogtam némán a levegőbe, amivel azt értem el, hogy egyáltalán nem tudtam örülni annak, amikor a csúcsra értünk. Az egész túrát utáltam utána.
A fáradtság és a tünetek most is ugyanazok voltak. De most csak annyi történt, hogy megálltam, és miközben ugyanúgy lihegve vettem a levegőt, inkább figyeltem a szívverésem lassúlására, és mantra-szerűen mondogattam magamnak, hogy "Oké Zoli, ez itt a mai mélypont, nézz fel, néhány rohadt nehéz kanyar még a szerpentinen, rohadtul is fog fájni, de aztán vége!". Nem volt szitkozódás, nem volt bűnbakkeresés. És láss csodát, a fenti képhez hasonló mosollyal értem fel a nyeregre, és pecsételtettem le a lapomat.
A másik feltűnő dolog, a víz kérdése. Lehet egyeseknek ez részletkérdés csupán, de nekem valamiért régen minden egyes túra előtt a legfontosabb feladat az volt, hogy legyen elég vizem. Ez általában a többiek adagjának a 2-3-szorosa lehetett, ami így is mindig elfogyott a táv kétharmadára általában. Nem tudtam beosztani, amint kicsit is szomjas lettem, ittam, mérték nélkül. Aztán persze pedálozhattam a túratársaknál egy-egy kortyért, ha pedig nem volt már, akkor erőt vett rajtam a csüggedés, hogy ha inni sem tudok, akkor hogy fogunk hazaérni. Hogy mennyire el fogok én fáradni, atyaég!
Ehhez képest, most megint elég volt elvinnem magammal egy félliteres palackot, amit kétszer újra tudtam tölteni. Nem a szükséges víz mennyiségéről van szó, mert nyilván a sok-sok leadott kiló és az edzettségem foka miatt kevesebbre van szükségem. Sokkal inkább arról, hogy ott volt végig a kezemben az üveg, tudtam, hogy hol fogok tudni utántölteni, és sikerült ezek szerint beosztani. Egy pillanatig nem voltam szomjas a futás során.
Önmagukban nem nagy dolgok ezek, de érzem magamon, ilyen és ehhez hasonló apróságok kellenek ahhoz, hogy tovább tudjak lépni. Ezzel a két aprósággal szerencsém volt, mert az elmúlt hónapok futásai alatt mintegy maguktól változtak meg bennem. De tudom, hogy sok hasonló, fejben eldőlő momentumért igenis ugyanúgy edzeni kell majd, mint mondjuk egy gyors szigetkör érdekében.
